Szentgál szőlőhegy története

Szentgál Bartinával, Csatárral, Baktával, a Szenta-heggyel és Várdombbal együtt a szekszárdi borvidék középkori eredetű szőlőterületei közé tartozik. Nevét a város tőszomszédságában található, de ma már nem létező Szentgál Árpád-kori eredetű település után kapta.

Tulajdonképpen maga a szőlőhegy az egykori Szentgál határában helyezkedik el. Nevét a kora középkor népszerű szentjéről, az ír származású Szent Gál bencés szerzetesről (Sanctus Gallus / 550−646) kapta, aki a mai Svájc területén térítette a keresztény hitet a pogány germán ajkú alemannok körében.

Emlékét őrzi a mai Sankt Gallen városa is Svájcban, ahol maga a szent alapította az ottani bencés apátságot. Így több mint valószínű, hogy a középkori Szentgál település alapítása szoros összefüggésben áll az 1061-ben I. Béla (1060−1063) király által alapított szekszárdi bencés apátsággal, hiszen Szent Gál kultusza a bencés rend körében roppant nagy népszerűségnek örvendett.

A középkorban Szentgál a szekszárdi bencés apátság birtoka volt: lakói német és vallon eredetű szolgálónépek voltak, akik főleg a Szentgál tőszomszédságában fekvő szőlőhegyen borkészítéssel foglalkoztak. A bortermelésből befolyó tizedet és kilencedet pedig a szekszárdi apátságnak fizették be.

A falu úgynevezett egyházas település volt, a plébánosi szolgálatot azonban többnyire szekszárdi bencések látták el. Templomát ugyancsak Szent Gálról nevezték el. Így a szőlőhegy elnevezése kétszeresen is Szent Gál volt, egyrészt a településnek a szőlőhegye, másrészt a plébániája, a birtokosa is volt egyúttal.  Ez utóbbit bizonyítja az 1332−1333. évi pápai tizedjegyzék is. E szerint Szentgál Szent Gál tiszteletére felszentelt egyháza igen magas egyházi tizedet fizetett be Rómába, a pápai udvarnak a hasonló nevű szőlőhegyen bor után. A mohácsi vészig lényegében a Szentgál legnagyobb birtokosa a már említésre került szekszárdi bencés apátság volt.

Az 1526. évet követően az oszmán-törökök még nem rendezkedtek be. Így a birtokviszonyok nem változtak Szentgálon. Lényeges változás csak később, 1538−1543 között következett be: az oszmán-törökök véglegesen berendezkedtek a területen, és Szekszárdot a pécsi szandzsák alá rendelték. Az oszmán hódoltság jelentős pusztításokkal járt. Szekszárd és környéke elnéptelenedett, szőlői parlagon hevertek, a hadjáratokat túlélő lakosság jelentős része a Felvidékre menekült. A korábbi birtokos bencések szintúgy elmenekültek, és attól kezdve a szekszárdi apátság címzetes (tituláris) cím lett, amelyet általában névleg katolikus főpapok viseltek a továbbiakban.

Az új urak az elpusztult falvakba nagyszámú ortodox hitű szerb (rác) lakosokat telepítettek le. Ugyan az iszlám hit tiltotta az alkohol fogyasztását, de a letelepített keresztény lakosságnak engedélyezték új szőlőterületek telepítését, és a régiek felújítását is. Hasonló eset történt Szentgállal is: a 16. század második felében nagyszámú szerb lakosság telepedett le, és szőlőművelésbe kezdtek Szentgálon.

A megtermelt bor után adót fizettek az oszmán-török uraiknak. Ugyanakkor a pécsi szandzsák 1586-ban kiváltságos és adómentes szőlőbirtokot adományozott a Szentgálon a nem sokkal (1580) korábban alapított grábóci szerb ortodox monostornak, amelynek apátja (kalugyer) püspöki rangban is szolgált. Ez a birtokosi struktúra egészen a törökök kiűzéséig, illetve a Szekszárd felszabadításáig (1686−1687) maradt fenn.

Az oszmán-török hódoltságot követően 1687-ben, 1689-ben, és 1702-ben a bécsi udvar által készített kamarai összeírások elpusztult falvakról és szőlőkről számoltak be, ahol pedig volt, ott a lakosság többnyire szerbekből állt. Szentgál falu szintúgy elnéptelenedett a háború miatt, a szerb lakossága délre menekült, és Szentgál szőlőhegy igencsak elhanyagolt állapotban volt.

Azonban ezek a dokumentumok azt is leírták, hogy birtokosa a törökök kiűzése előtt egy bizonyos Karadžić nevezetű (török szolgálatában álló) szerb nemes volt, aki a harcokban elesett. Az udvar akkor úgy határozott, hogy átmenetileg saját kezelésbe veszi a Szentgál szőlőhegyet, és megpróbálja újra betelepíteni az egykori települést. Ez utóbbi azonban nem sikerült, így a szomszédos települések és Szekszárd szerb lakossága művelte pénzért az udvar számára.

A Rákóczi szabadságharc (1703−1711) is jelentős pusztításokkal járt a mai szekszárdi borvidéken, mert az udvarhoz hű szerb lakosságot a kurucok elűzték, és az újratelepített, illetve újra gondozásba vett szőlők elpusztultak. A szabadságharcot követően, az 1712. évi kamarai összeírás szerint Szentgál, mint falu már nem létezett, szőlőhegye pedig igencsak elhanyagolt állapotban volt.

Az udvar még ugyanabban az évben a szekszárdi bencés apátságnak adta vissza az egykori területet a szekszárdi borvidéken. Ugyanakkor jelentős szerb és sváb telepítésekbe is kezdett. Azonban az udvar és kamara végleg letett arról, hogy Szentgál falut újra alapítsa és telepítse, mert oly mértékű volt a pusztítás. Még ugyanabban az évben az udvar szőlőket adományozott a Bécs szolgálatában álló Monaszterly István (Stefan Manastirević) szerb származású hadvezérnek, és a szekszárdi bencés apátságnak Szentgálon.

Ezen túlmenően Bécs ugyancsak engedélyezte, hogy a grábóci szerb ortodox monostori is visszakapja a szőlőit a nevezett termőhelyen. Mivel a szekszárdi bencés apát a 16. század óta címzetes volt, és ráadásul az apátságot nem alapították újra. III. Károly (1711−1740) császár és király úgy határozott, hogy a váci püspökségnek adományozza az egykori szekszárdi apátsági birtokokat. Ezt azért tette, mert a váci püspökök viselték, még ha címzetesen is, a szekszárdi apát titulatúrát is.

Időközben Monaszterly István az 1720-as és az 1730-as években anyagilag tönkrement, és a Dőry főnemesi családnak zálogosította el a Szentgálon fekvő szőlőit. Ugyanakkor e jelentős és roppant vagyonos főúri família (amelynek tagjai Egerben és Tokaj-Hegyalján is igen tekintélyes szőlőbirtokkal rendelkeztek, főleg Mádon, Sárospatakon, Tarcalon, Tállyán és Tokajban) a váci püspökségtől, illetve a grábóci monostortól is vásárolt (egykori apátsági tulajdonban) szőlőbirtokokat a 18. század közepén.

Az 1770-es és az 1780-as években a váci püspökség szintúgy szőlőket adott el a Batthyányi arisztokrata családnak. Az újkorig a Batthyány és a Dőry főnemesi família volt a meghatározó világi birtokosa Szentgálnak. Az egyházi tulajdonosok közül egyre inkább csekély birtokokkal rendelkező váci püspökség, valamint a grábóci szerb ortodox monostor volt jelen Szentgálon. A 18−19. század fordulóján pedig Szentgálon megjelentek a sváb kisparaszti típusú szőlőparcellák is. Kezdetben bérletbe, illetve haszonbérletbe kapták ezeket a szőlőket a világi és egyházi birtokosoktól, majd idővel megvásárolták azokat.

Készítette: Nagy Kornél, az ELKH BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa.

/A fotók dűlőinken készültek/